"Kritika": Szeress ha mersz! (2003)

Tibi Kálovics

Yann Samuell 2003-as alkotása meglehetősen megosztó film. Lehet szeretni vagy utálni annyi bizonyos, hogy nem hagy hidegen senkit.

Vannak olyan filmek amikről mindenképpen akartam írni a blogon, és ez pontosan ilyen. Ehhez kiváló alkalmat adott amikor megtudtam, hogy a Filmbarátok Podcastben is boncolgatni fogják a most tárgyalt alkotást. Az előjelek alapján velem ellentétben egyik műsorvezető tetszését sem nyerte el a film, úgyhogy ezt a cikket küldeném nekik. Az írásom természetesen teljesen szubjektív és megértem, hogyha valaki nem szereti ezt a filmet. A cikk spoilereket tartalmaz. 

Rögtön a főhősök személye is már vita tárgya lehet. Az első dolog velük kapcsolatban, hogy felmerül, hogy egyáltalán hősökről vagy antihősökről beszélünk-e. Úgy gondolom, hogy Julien és Sophie karakterei az utóbbi kategóriába tartoznak, és eléggé bátor húzás, hogy két ilyen ember mutatnak be nekünk. 

Sokszor lehet olvasni a filmmel kapcsolatban, hogy nagyra nőtt gyerekekről szól a film, ám szerintem itt nem két gyereket látunk, hanem érzelmileg fogyatékos valakiket, akiket akár szociopatának vagy pszichopatának is lehet titulálni. Megragadtak a maguk kis világában és bár rájuk vannak erőltetve a társadalmi szerepek, huszonévesként is úgy viselkednek mintha valamilyen gonosz kisgyerekek lennének. Látjuk ahogyan gyerekként számkivetetté váltak a közösségben és ez alapjában meghatározta a viselkedésüket. Az, hogy beszámíthatatlanok az a filmbeli játék eldurvulásával mutatkozik meg, mivel egészen a történet végéig semmilyen hatással nincsenek rájuk a tetteik. 

Ami leginkább megfogott az volt, hogy mennyire remekül be van mutatva két ember dominanciaharca a filmben. Bár a játékba együttesen vágnak bele, és állításuk szerint egyenrangúnak tekintik a másikat, egyértelműen Sophie az aki ledominálja Julient. A lány teljesen a bolondjává teszi a fiút, aki még az apjával való kapcsolatát is képes megszakítani Sophie miatt. A dominanciaharc a film során háromszor változik meg, és a srác valamennyi esetben keményen próbálja megtorolni a (helyenként jogos) sérelmeit. A tíz éves szünet is ez miatt lép életbe a történetben. Egyébként amikor a film másodszor is idősíkot vált akkor is látjuk, hogy milyen is a karakterek személyisége. Sophie egy általuk korábban megalázott focistával jön össze, akin uralkodhat, Julien viszont egy domináns nővel aki belekényszeríti őt egy olyan szerepbe amit gyűlöl. 

Mivel beteg emberekről van szó, így a film nem is az ő szerelmükről, hanem az egymástól való függősékről szól. Úgy tűnik mintha szeretnék a másikat, ám igazából azért van szükségük egymásra, hogy űzhessék a játékukat és ki tudják élni magukat. Ennek függvényében az amikor szerelmet vallanak gyakorlatilag annyit jelent, hogy függenek egymástól, és nem valós érzelmekre utal. Julien függése leginkább a film legjobb jelenetében csúcsosodik ki, amikor is felsorolja, hogy mi mindennél jelent  számára nagyobb élvezetet ez a kisdedjáték. 

Amit még nagyon szeretek ebben a filmben az az európaisága. Ha ez egy amerikai romantikus komédia lenne akkor egyértelműen nem lehettek volna ilyenek a főszereplők. Egy olyan jelenetet pedig, mint ami az étteremben játszódik le nem is lehetett volna az USA-ban leforgatni, mert a szkript-doktorok átíratták volna. Hollywoodban a film 1/3-a után teljesen más lett volna a történet, amely egyértelmű happy enddel zárul. Franciaországban viszont szerencsére szó sem volt erről. Itt ahogy haladunk előre úgy durvul el egyre jobban a játék , hogy aztán a végén értelmetlen módon nyerjék meg azt. Számomra egyértelmű, hogy az utolsó jelenet amit látunk az nem történik meg, az pusztán egy reflektálás arra, hogy mi is lett volna hőseinkkel ha normális mederben élik le életüket és nem választják a teljesen semmibe futó végkifejletét a kapcsolatuknak. 

Az említett európaiság egyébként megjelenik a képi világban is, amely eléggé hajaz az "Amelie csodálatos életére", valamint abban is, hogy a "La Vien Rose" kulcsmomentumokban csendül fel. ( Talán éppen egy fricska az amerikai romkomoknak, hogy az utolsó jelenetben már a Louis Amstrong-féle változatot halljuk az Edith Piaf által énekelt eredeti helyett.) 

A színészek kiválasztása nagyszerűen sikerült, Marion Cotillard korunk egyik legjobb európai színésznőjeként hozza csípőből Sophie szerepét, de Guillaume Canet is kiváló a kissé összetettebb Julien karaktereként. A főszereplők között egyértelműen megvan a kémia, ami már csak azért sem meglepő mert férjről illetve feleségről beszélünk a való életben. 

Egyértelműen nem hibátlan alkotás a "Szeress ha mersz!" (A gyerekkori szál elnyújtott, néhány karakter sablonos.) viszont  számomra kellemes szórakozást nyújtott. A film bátorságát meg külön becsülöm, hogy ilyen embereket tett meg főhősnek, akiket inkább elrettentésként mutat be, mintsem követendő példaként. 

10/8

Címkék: film
https://tiborvilaga.blogstar.hu/./pages/tiborvilaga/contents/blog/48082/pics/lead_800x600.jpg
film
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?